A héten felmerült bennünk az igény, hogy a szombati ebédet valahol házon kívül kellene elkölteni. Új helyre nem vállalkoztunk, valami olyat kerestünk, ami bevált, elérhető, megfizethető és legfőképpen finom. Eszünkbe ötlött, hogy pontosan 1 hónapja jártunk az akkor még frissen nyílt Zeller Bistro-ban, ezért úgy határoztunk, megszemléljük mi változott.
A pincér fiú és a tulajdonos lány már ismerősként üdvözölt minket, ami meg kell mondjam, hízelgő. A múltkori asztalunkat választottuk, és azonnal szemügyre vettük az aktuális étlapon felüli ajánlatot a táblán, ez ugyanis az előző alkalommal még nem volt. Ezután a berendezés változásait tanulmányoztuk: került egy meglehetősen mutatós, hatalmas sonka a sarokba, illetve néhány fénykép a falakra.
Kikértük a kancsó vizünket, amit ezúttal naranccsal ízesítettek a megszokott citrom helyett, majd ételeket is választottunk (természetesen a múltkori menüsorunktól eltérőeket). Pupák medvehagyma krémlevest, vörösboros borjúragut rozmaringos polentával, és csupa csoki torta néven futó süteményt kért. Én a bruschetta trio, a füstölt pisztráng és a múltkori nagy kedvenc, a répatorta mellett döntöttem.
Mielőtt megérkezett volna az első kör, kedveskedtek nekünk egy-egy pohár (emlékeim szerint Fölföldi Béla-féle) bodzapezsgővel. Én még eddig nem ittam, de azt hiszem új nyári kedvencem lesz, majd valószínűleg megpróbáljuk házilag is elkészíteni, mert nem egy nagy ördöngösség elvileg. Relatíve gyorsan az első kör is megérkezett.
Látványban továbbra sem hibáztak, és ízben még kevésbé. A bruschetta trióban egyébként eredetileg szerepelt volna egy paradicsomos is, de előre jeleztem, hogy én azt nem szeretem, és minden gond nélkül összeállítottak nekem egy új variációt. Azt hiszem nem jártam olyan rosszul ezzel a cserével, hisz az érlelt sonkás verzió még talán jobb volt, mint a többi. A medvehagyma krémleves jelentős hozzáadott sajtmennyiségével szinte a tányérhoz ragasztotta Pupákot, de ő derekasan állta a sarat, és percek alatt bekanalazta az egészet. Mivel közben az elégedett hümmögésen kívül meg se nyikkant, valószínűleg ízlett neki. 🙂
Amíg rápihentünk a főételekre, kértünk egy újabb pohár bodzapezsgőt, és egy pohár bio mustfröccsöt kóstolónak. Nem volt sok időnk ízlelgetni, mert már készen is voltak a második fogások. A pisztrángomról az volt az első benyomás, hogy “hol van ezen a pisztráng?”, mert másképpen képzeltem el a koncepciót, de aztán fény derült a turpisságra. Kis darabokra volt vágva a salátában, ezért könnyedén eltakarta a kiadós mennyiségű vékony sajtszelet és az öntet-balzsamecet páros. Belegondolva, így könnyebb volt enni, szálkát is maximum 2 hajszál nagyságút fedeztem fel, és jobban összekavarodtak az ízek – ezúttal előnyükre. Ráadásul ahhoz képest, hogy salátáról van szó, meglehetősen jól laktam. Úgy tűnik Pupáknak ez alkalommal a hümmögés volt a reszortja, ugyanis mire odáig jutottam, hogy megkóstoljam a borjúraguját, már majdnem elpusztította az egészet. A hús szép sovány volt és puha, szinte egybeolvadt a szafttal, a friss rozmaringgal készített polentával lágy, harmonikus elegyet alkotott.
A harmadik fogást, ha nem tudtuk volna mire számítsunk, lehet, hogy le is mondtuk volna, annyira jól laktunk, de a répatorta függőséget okoz. Az egyébként nem valami apró szelet süteményt hősiesen magamba tuszkoltam az utolsó morzsáig, kiélvezve minden falatot. Ami új volt, a picike marcipán répa díszítés, ami irtó aranyos, ha mondhatok ilyet. Mintha a fehércsokis-krémsajtos krémréteg is vastagabb lett volna, de lehet, hogy ez már csak érzéki csalódás, majd megvizsgálom a fényképeket. A csupa csoki torta mérete már annál kompatibilisebb volt a gyomortérfogatunkkal, szép “szerelmeses”, vörös dizájnnal tálalták, sok piros gyümölccsel. Ránézésre, ízre és állagra is egy jó csokiszufléhoz hasonlítanám, a mi ízlésünkhöz nagyon passzolt a keserűcsokis ízvilág, különösen a gyümölcsös körítéssel.
Még egy kicsit üldögéltünk, kávéztunk, emésztettünk, és kikérdeztük a csapatot az elmúlt hónapról és az aktuális tervekről. Láthatóan bővítenek, fejlődnek, újítanak, egyre többen ismerik meg nevüket. A jó idő érkeztével kicsit nehezebb lett a dolguk, hiszen valljuk be, egy pincehelyiség ilyenkor kevésbé csábító az átlagturistának, mint egy napsütötte terasz. Mi továbbra is ajánljuk mindenkinek, igazi kis törzshelynek való étterem, barátságos, családias hangulattal, és remek ételekkel, italokkal. Ráadásul az egyik legjobb ár-érték arányú hely, amivel eddig találkoztunk, hiszen egy á la carte 3 fogásos ebédet italokkal és kávéval, ilyen színvonalon nehéz Budapesten kihozni 2 főnek 10 000 Ft alatt, de itt könnyen lehetséges.
Nekünk a következő körünk a Zeller Bistroban valószínűleg egy könnyedebb uzsonnára lesz, mert a 2 személyes őstermelői sonka és szalámi tál minél előbbi tesztelésre vár. 🙂
Szép napot!