Abban a szerencsében volt részünk, hogy a nyitás hetében, elsők között látogathattunk el a Zeller bistro-ba. Nagyon kíváncsian vártuk a szombatot, hogy megtudhassuk, sikerült-e a korábban ebben a helyiségben üzemelő Bistro 181 színvonalát megtartani. Persze az összehasonlítás sántít, hisz a méltán elhíresült elődbe már nem sikerült eljutnunk, annak megszűnése miatt, de mivel a csapat szinte ugyanazokból áll, nagy reményekkel vághattunk bele a kóstolásba. Lássuk hogyan sikerült az ebéd.
Az étterem berendezése továbbra is felidézi a provence-i hangulatot a domináló levendula színnel, ami még a mosdó dekorációján is megjelenik. Ezenkívül a boxokban párnák, az ablakban hatásos díszítőelemként zsírosbödön, és régies teásdobozok várják a vendégeket. A háttérben kellemes zene szólt. A minden asztalon megtalálható tulipán tavaszt csempészett a kis pincehelyiségbe. A sótartó pedig…ha használnék ilyen szavakat, azt mondanám rá: nagyon cuki!
A terep felderítése után, az étlap (ami ötletesen egy-egy rajztáblára volt rögzítve) szemrevételezése mellé csak egy kancsó csapvizet kértünk, amit számos vendéglátó egységgel ellentétben fintorgás nélkül kihoztak, ráadásul rendkívül igényes körítéssel, cirommal és jégkockával. A pincér figyelt ránk, és többször kérdezte, hogy tud-e segíteni a választásban, de egyáltalán nem tolakodó módon. A későbbiekben ittunk még egy házi meggyszörpöt is, amiből erősen visszaköszönt a valódi gyümölcs aromája. Italunkat jégkockák mellett fagyott eperrel és málnával hűtötték le, de szívesen vettünk volna benne néhány friss darabot is. Ötletes és üdítő megoldás.
Előételnek én egy kis adag szürkemarha tatárbeefsteak-et, Lütyő pedig stílusosan zeller krémlevest választott, annak ellenére, hogy valójában nem is rajong ezért a zöldségért. (De hol máshol próbálja meg megkedvelni, ha nem a Zeller Bistro-ban?) A tatárt előre bekeverve kaptuk meg, egy kis lilahagymával, és valami isteni pirítósokkal. A kenyérből kérés nélkül kaptunk még egy adaggal, ami mindenképpen jó pont. A hús állaga tökéletes volt, az ízében semmi különlegeset nem fedeztem fel, de nem is hiányzott belőle semmi. Nagyon rendben volt. Ja, és ha ekkora a kis adag, akkor mekkora a nagy? Arról már nem is beszélve, hogy kevés helyen találkozik az ember ilyen korrekt ár-érték aránnyal. A krémleves is pont eltalálta az ízlésünket, még Lütyőt is meggyőzte. Meghatározó zeller íz, krémesség és apró zeller darabok jellemezték. A tetejére bacon chips került, ami nagyon jól mutatott és kellemesen sóssá tette a fogást.
A második fogások terén nem volt egyszerű a választás. A menün sok ínycsiklandónak tűnő étel szerepel. A nyertesek végül a lazac steak kapribogyó mártással és zöld tagliatellével valamint a sertés szűzérmék „a la Zeller bistro” lettek. A hal állaga megfelelő volt, nem sült túl. A kapribogyó mártás jól illett hozzá, a tészta pedig nem csak látványos, de ízletes is volt. A szűzérmékkel sem követett el hibát a szakács. Látványra, állagra, ízre is hozta az elvárható tökéletes színvonalat. Amit viszont kiemelnék, az a mellé adott fügechutney. Nem tudom, mi van velünk, de úgy tűnik, kezdünk chutney függők, lenni. Ez például annyira ízlett, hogy legszívesebben kértünk volna belőle még egy tálkával.
És már el is értünk a desszertekhez. Az első választásunk a répatortára a második pedig a Narancsos-mascarponés panettone-ra esett. Úgy érzem, kezdek kifogyni a dicsérő jelzőkből, pedig szükség lesz még néhányra. Répatortából már nem egyet kóstoltam hosszú életem során, de még egynek sem sikerült elérnie, hogy otthon is el akarjam készíteni. Ennek sikerült ezt ez elismerést is besöpörnie. A dió különlegessé tette a süteményt, aminek az állaga nemes egyszerűséggel tökéletesre sikerült. Felmerült bennünk, hogy ezentúl Zellertortának kellene nevezni. 
Mivel Lütyű képtelen volt megjegyezni a panettone kifejezést, édességéről a későbbiekben csak „narancsorgia”-ként beszélt. Narancslikőrbe áztatott piskóta, narancslekvár, mascarpone-s krém, és kandírozott narancshéj alkotott benne kerek egészet.
Azt kell, mondjam, hogy az Izabella utcai étterem jó kezekbe került. Vidám, fiatalos, motivált csapat, bár még érezhetően izgulnak egy kicsit az indulás miatt, de ez inkább a javukra válik. Volt lehetőségünk egy kicsit elbeszélgetni velük, így megtudtuk, hogy céljuk nem a gasztronómia csúcsainak meghódítása, hanem az, hogy friss, termelői alapanyagokból kézműves megoldásokkal készítsenek elérhető árú, de kifogástalan minőségű ételeket. Az egyetlen dolog amit felróhatok nekik, hogy nem működik még a kártyás fizetés. Így el kellett sétálnom pénzért egy közeli bankautomatához. De ez sem igazán az ő hibájuk, mint inkább a banké, ami nem tudja elég gyorsan kiépíteni a terminálját. Mindenesetre, ha ilyen lelkesedéssel és odaadással folytatják álmaik megvalósítását, mint ahogy elkezdték, még arra is van esélyük, hogy túlszárnyalják neves elődjük sikereit. Mi feltétlenül szurkolunk nekik, és az is biztos, hogy nem utoljára jártunk náluk. Alig várjuk, hogy újabb fogásaikat kóstolhassuk meg, na és, hogy kipróbálhassuk a „Zellertorta” otthoni változatát. Ha jót akartok enni, látogassatok el ti is a Zeller bistro-ba.